Kedves Olvasó!

Hadd írjam le néhány mondatban, hogyan gondolkozom a hivatásomról. Többek között arról, hogy miért tartom fontosnak az improvizációt – vagy az improvizált hangvételű előadásmódot – ha máskor oly annyira ragaszkodom az eredeti kottaképhez és hangzáshoz.

Szeretem a zenét a beszédhez hasonlítani. Nem vagyok ezzel egyedül: Nikolaus Harnoncourt vagy Leonard Bernstein mellett még olyan sokan gondolták-gondolják ezt ugyanígy, hogy oldalakon keresztül csak a neveiket sorolnám. Hát igen. A zene a legősibb, legigazibb, legőszintébb nyelvünk. Már az anyaméhben a szívverés életet teremtő ritmusát hallgattuk, és egész életünkben nem tudunk meglenni nélküle. Amikor azt mondom, hogy a zene „szívből jön”, elsősorban erre szoktam gondolni.

Pontosan ezért vagyok meggyőződve arról, hogy a zene anyanyelv, amit nem a zeneiskolában tanultunk meg. Ott legfeljebb fejleszteni tudjuk a meglévő tudást (ugye a „Mama” szót is odahaza, nem pedig az „M”-betűnél tanuljuk az iskolában...).

A zene nyelvén olyan dolgokat mondhatunk el, hallhatunk meg, amit szavakkal vagy nem lehet, vagy nem is lenne szabad. Mondhatunk szépet, kedveset, de mondhatunk akár valami „felháborítót” is, ugyanakkor viselkedhetünk úri módra, közben néha sírhatunk egy-egy percet (ahogyan ez a barokk zene korában egyébként is „elvárható” volt egy valamire való férfitól, amint a fennmaradt írásokból ez kiderül). Sőt, engedje meg kedves Olvasó, hogy még őszintébben fogalmazzak: erotikus élményeket úgyszintén kaphatunk és adhatunk át a zenén keresztül, hiszen az testünkre, legbelső ösztöneinkre is hat. Mindezt ráadásul hogyan? Harmóniában önmagunkkal, belső és külső környezetünkkel. Ezt a feladatot a zene végzi el, ha odafigyelünk rá. Ha „kinyitjuk a fülünket” – ahogyan ezt a gyerekeknek szoktam mondani – a sok hang közé rejtve olyan titkos hangokat is meghallunk majd, amiről senki se tud, mert csak nekem, neked, neki szól.

Vajon mi lehet egy előadóművész-tanár legfőbb feladata? Részemről nem kétséges, hogy tanárként semmiképpen nem egy olyanfajta „tananyagot” szeretnék tanítani, amelyből félévente kötelező vizsgát tenni, sokkal inkább azon vagyok, hogy „zenei beszélgetéseket” kezdeményezzek a növendékekkel. A tizenhét éves tanári tapasztalatom azt mutatja, hogy a hangokkal megfogalmazott „kérdésekre” zenei „feleletek” is érkeznek, és a növendékek kötődnek ahhoz, amit hallanak és – főként – értenek, éreznek is. Egy-egy tanítványom kezéből ezért néhány hónap zenetanulás után szinte ki sem lehetett venni a hangszerét.

Lehet beszélgetve tanítani? Ha az angolt, a franciát igen, anyanyelvet végképp csak így érdemes. A kislányom kétéves korában azt mondta: „zzz”. Megértettem, mit szeretne, és kapott egy pohár vizet. Mosolygott, megitta. Nem mondtam neki, hogy „elrontottad, kislányom, hibásan mondtad a szót”, néhány hét elteltével mégis megtanulta helyesen mondani.

Előadóként pedig azt tehetjük – ez az egyik legfontosabb, de egyben a legnehezebb is –, hogy nem saját egyéniségünk kibontakoztatására figyelünk a színpadon, hanem arra, ami ott és abban a pillanatban elhangzik. Ehhez szerintem elsősorban alázatra van szükség. Elképzeltem, milyen érzés lenne, ha egy este Vivaldi valamelyik fuvolaversenyét szándékosan „átütő egyéniséggel” adnám elő, majd megpillantanám a sorok között a Szerző vöröses haját... Rögtön világossá válna, hogy itt nem én vagyok a legfontosabb.

Éppen ezért, ha zenedarabokat, kompozíciókat, műveket játszom, általában gondosan ki is elemzem a kottaképet. De amikor sokszori eljátszás után jó néhány dolgot megértek-megérzek abból, ami oda van írva, elkezdek kötődni magukhoz a hangokhoz. Így azonban már egész más érzés kotta nélkül játszani, mintha a darabot egyszerűen csak memorizáltam volna.

Az improvizáció folyamatos jelenlétét pedig azért tartom mindezek mellett mégis nagyon fontosnak a koncerttermekben – bármely stílusról is van szó –, mert ezzel biztosítjuk ott és akkor, a mindenkori jelenben az őszinteséget, a természetes, jóleső kommunikatív légkört. Azt az úgynevezett „művészeti kommunikációt”, amely azon túlmenően, hogy eljut a szerzőtől a közönség egy-egy tagjához, a muzsikálás szerves, építő, nélkülözhetetlen részévé is teszi őt.

Szeretnék minél inkább tudni a „saját szavaimmal beszélve” zenét játszani Önöknek. Így hitelesebben „mondhatom el” Bach h-moll szonátáját (mondjuk éppen egy buxus fuvolán), több erotikát merek éreztetni egy Mozart D-dúr fuvolaversenyben, de érthetőbben, még nagyobb élvezettel játszhatok Prokofjevet, Jolivet-t, Chick Coreát, Miles Davist, saját kortársaim, zeneszerző barátaim darabjait, és – természetesen – a magyar népzenei ihletésű darabokat is nagyobb átéléssel tudom bemutatni Önöknek – az Önök segítségével.

Számomra ezt jelenti a „Nem kívülről-belülről”. Érdekes szójáték például az angol „By Heart” kifejezés (elvégre nem csak olaszból kölcsönözhetünk zenei műszavakat). Tudom, csak ennyit tesz: kotta nélkül.

...Vagy mégsem?